Ültem kedvenc műintézetemben, amelyik tulajdonképpen csak azért lett kedvenc, mert itt agyaltuk ki az Aradi Híreket és csiszoltuk mai formájára. Egymás között már csak „Pilvaxnak” becézzük, nem is írom ide a nevét, hogy ne legyen ingyenreklám.

Szóval ültem a Boemában a sörömmel, mellettem az asztalnál, székre kuporodva egy hat-hétéves fiúcska, előtte az asztalon semmi. Nadrágja, trikója kopottas, amolyan gyereknyűtte.

Ő is bámulta a semmit az utcán. Először arra gondoltam, szegény gyerek, sorsa biztos többet tartja az utcán, mint békés otthonban, a pincérnők is békén hagyják, mert aztán úgyis elkotródik. Szóval, percekig spekuláltam, meghívjam-e egy kólára, nem sértem-e meg, mit tudom én.

Aztán rászántam magam, és megkérdeztem, meghívhatlak egy kólára?

Rám nézett, és visszaszólt: nem, köszi, az anyámé ez a bár, akkor iszok, amikor akarok.

Amolyan, mit akarsz f*szikám, kiiszom az egész raktárt vácce, ha akarom és anyám seperc alatt újratölti, hanglejtéssel.

Aztán lekecmergett, és zsebre dugott kézzel bevonult.