Délután az ajtó árnyékában gubbasztottam, rühellem a karácsonyi álarc-boldogságot, amikor kötelező két-három napon át vigyorogni az év közben alig látott mindenki mindenkit utál rokonság-bagázsra, ebből csak a Szentestét szeretem, mert akkor a legszűkebb család ünnepel, mindegy, túlélem tizenötödszörre is, apám seperte a havat a küszöbről, káromkodott, hogy még Szenteste szent napján is güriznie kell, de mielőtt bevágta volna maga mögött a bejárati ajtót, egy sejtelmes aznapi újszülött hópihe suttyant a szobába, csak én láttam pörgős bóklászását a szekrény, asztal, karácsonyfa háromszögben, míg végül belecsüccsent a Mikulás-rénszarvasok-szán hagyományőrző és ük-üktől örökölt karácsonyfadísz leghátsó ülésére, elbújva grincsi hóna alatt, látlak haver, de most megkérdem anyámat mit segítsek az esti össznépi önámító boldog vacsora kiizzadásához, persze semmit, mert akkor mégis hogy veti magát Szenteste éjfélkor hanyatt az ágyon, hogy ebben a k*b* házban kizárólag ő dolgozik, apám bort, pálinkát hozott fel a pincéből, útközben méretes kóstolásokkal minősítve a nedűt, hadd teljen az idő, amíg majdnem nagykorú nővérem abroszt, tányérokat, evőeszközöket, picimikulásos szalvétákat oszt az ünnepi asztalra szigorúan csak egy borospohárral és a sok esztendei megkövesedett ültetési szabvány szerint a férfiak tányérja elé plusz pálinkáspohárral ékesített a főhelyszínre, mindenkinek centire ugyanazt a tányérja köré, hisz a bennünket beborító érzelmi máz külsejének festménye alapján sikeres, összetartó család vagyunk, a karácsonyfa három évtizedes talpfájában meredezett a sokszínű gagyi díszekkel, égőkkel, hóutánzó vattával megpakolva, a csúcson vörös csillag, apai szent örökség óvodás korából, amely Sztálin elvtársat is jókedvre derítette volna, a parkettán a fa alatt három darab hatvanszornyolcvanas színes kínai csomagolópapír leterítve hisz a Jézuska majd később érkezik, addig mindenki fogja vissza decemberhuszonnegyedikei úgyistudommitkapok izgalmi állapotát, miközben anyánk a konyhában dühös egyedüllétben veszett el a húsleves meg a rotyogó krumpli gőzében, közben lisztezte, tojásozta, zsemlemorzsászta a mindenki által utált, de Jézus miatt az asztalról kipöccinthetetlen szálkás pontyszeleteket, emlékszem, amikor még kicsik voltunk, akkor apánk méretes türelemmel piszkálta ki nekem és nővéremnek a szálkákat, tette vissza a tiszta falatokat, hogy a kenyér és krumpli szomszédságába valami hal is kerüljön belénk, de ennek már rég vége, piszkáld, egyed, de ne fuldokolj, mert messze a kórház, a repedt bejglik is ott sorakoztak a konyhaasztalon, láttukon apám félrefordította kaján vigyorát, mert mégsem kérdezhette meg anyámat a szent ünnepnapon, mi a francnak erőltet valamit, amit huszonikszedik alkalommal is elbaltáz, igaz, anyám sem kérdezte meg délután négy óráig, hogy végül jön az öcséd vacsorára, vagy először ebben a széttúrtságban homogenizált családban életében először egyedül duzzog szobájában két fenyőgallyra pislogva, én picit felemelkedtem a sarokból, kerestem a hópelyhemet a Mikulás-szánban, mentse meg a békét, apám, nagybátyám erre az egyetlen napra seperje le a padlását, ne rúgja szét Jézuska asztalát, még a kezeimet is összekulcsoltam, de az általam mentőangyalnak kikiáltott hópehely még apróbbra zsugorodhatott, hiába akartam összeakasztani vele a tekintetemet, és ahogy előre sejtettem, anyám négy után, villával a kezében a kirántott pontyszeletek illatától körbezárva keserű, tehetetlen dühét decibelekbe csomagolva beordított apámnak, hogy akkor jön az öcséd, vagy szedjünk le egy terítéket az asztalról, mert tiszta vizet kellett önteni a családi harmónia repedezett pofájába, éreztem, apám előkóstolós borba fojtott mérgében legszívesebben földre rúgná a karácsonyfát, nem tudom, felhívtad, még délelőtt, és mit mondott, még meggondolja, mi a francot gondolkodik a fene egye meg, jöjjön, seperjük az ünnep havát arra a vitára, akkor hívjad te, neked is rokonod, ne rajtam verd el a csonka karácsony frusztrációját, erre a hópelyhem váratlanul felkuporodott a szán hátsó ülésére, én közelebb csúsztam a padlón a fához, nahmivan, ti, hópihe-bagázs is habzsoljátok a családi pletykákat, hát ez itt nálunk nem pletyka, mindössze idióta vita egy hektár szőlőn meg az omladozó öthordólőre borpincén, fogaim mögött morzsoltam a mondatokat, amelyek lassan satuba gyömöszölték a torkomat, tudtam, egy hópely füle messzire nyúlik, éreztem is a szájtátiság hűvösségét, pedig pillanatra sem akartam, magamba zárni a családi iszony-sziklát, csukott szájjal mormoltam, hogy apám el akarta adni és osztozni a pénzen, a nagybátyám meg az apai emlék oltárán feláldozandó folytatni óhajtotta a veszteséges borászkodást, aminek fenntartásához kongott a családi kassza, nagyapám sem értett hozzá, fiai annyira sem, ám nagybátyám, akit imádtam, mert óvodás koromban lábára ültetett, rendre rajzolt nekem lovakat ugrás, vágtázás közben és minden álma egy lovasfarm volt, de most a szőlővel kellett testvérileg megbirkózni, ami rájuk sült az öregkorban menetrend szerűen felcsengő tikfakalaposság miatt, hallottam, közjegyzőnél, ingatlanügynöknél jártak, mi mennyi és mikor, lassan meggyökeresedtek a makacsság meg a csakazértis csápjai, idén először elmaradtak a születésnapi felköszöntések, vacsorák, grillezések, anyám a kívülálló családi kovász jelmezében dohogott apámnak, nővérem arcán is ott lapított a tehetetlenség, fürdés, hajmosás, sminkelés helyett negyedóránként lépett ki a ház elé havat lapátolni, pedig már friss hó sem hullott, tudom, az autót leste, hátha mégis, aztán a sarokba vágta a seprűt, beviharzott, a házi munkaruhát rózsaszínű melegítőre váltotta, nyolcadszorra is eligazította a tányérokat, poharakat, evőeszközöket, szalvétákat, a terítéket, ahol nagybátyánk szokott ülni titokban megsimogatta, beszaladt a szobájába rockzenét hallgatni, én csak gubbasztottam, szerencsére sem apám sem anyám nem zavart ki önvállalt száműzetésemből onnan, hópihe közeléből, apám még egyet babrált a telefonján, becsuktam a szemem, hátha hívja a nagybátyámat, aztán hirtelen a fotelba csapta a készüléket, leszaladt a pincébe, sosem tudom meg, hogy férfiasan sírni vagy tölteni magának, irány átöltözni, fröccsent rám anyám, sebtében felpattantam és nővéremmel sorsközösséget vállalva blúzt, melegítőt váltottam, így akarod énekelni a Mennyből az angyalt, vegyél fel rendes nadrágot, inget, igen, idén így, anyám befékezte nyelvét, rájött, a két gyerek nem véletlenül bújt melegítőbe tiltakozásul a helyzettelenségért, amiről csak ők, felnőttek tehetnek, nyolckor körbeálltuk a karácsonyfát, senki nem guggolt le kibontani az ajándékát és a csomaglópapírok letépése után eljátszani a mérhetetlen meglepetést, az angyal a Mennyből keresztény szabályszerűséggel betoppant hozzánk, a fogadása félresikerült, leültünk vacsorázni, szeme sarkából mindannyian azt az üres poharat és tányért bámultuk, apám kinézett az utcára, visszaült, anyám, nővérem hozta a levest, a halat, a torkok alig résnyire tágultak, még ott az ebéd a hasunkban, hallgattunk vagy protokolláris félmondatokra nyitottuk a szánkat, apám hirtelen felpattant, vette a karácsonyi torokgombócot okozó két üres cseh porcelán tányért meg a míves ünnepi poharat és elemi dühvel kihajította az udvarra, aztán lement a pincébe, anyám besietett a hálószobába, a nővérem a sajátjába, rápillantottam hópihére, összehúzva magát bújt meg a grincsi hóna alatt, egy utolsó kanál leves, aztán kiléptem az udvarra, leültem a küszöbre, állam a két térdemen parkolt, amikor az utánam láthatatlanul kisurranó hópihe a szemsarkomba ült, aztán a meleg fészekben elolvadt és könnycseppként pergett végig az arcomon.

Irházi János

Megjelent a Szövétnek 2025 Tél lapszámában