A múlt héten bemutatott aradi helytörténeti, épített örökségi tankönyv-szerűség eladhatatlan, még akkor is, hogy uniós forrásokból, viszonylag becsületesen, tisztességes munkával készült, a négy szerző pedig – három román, és Muntean Tibor, a zimándújfalusi iskola igazgatója – szerintem azóta is keresi a falat, ahova a fejét beverhetné, amiért elvállalták a megbízatást. Mert ha magyarok előtt mutatják be a 100 példányban nyomtatott magyar változatot, akkor szerintem a közönség megemeli kalapját előttük, hisz hiánypótló munkát tettek az asztalra, a helytörténet oktatására pedig csak itt, Romániában tekintenek úgy az „őslakók”, mint mondjuk, ha Sztálin összessel kellene teletömni a gyerekek fejét.

A tankönyv természetesen nem anyagi értelemben, hanem tartalmilag eladhatatlan, amúgy ingyen osztogatják az 500 román, 100-100 magyar és német nyelvű példányt X-XI. osztályosoknak, amennyiben az iskola fakultatív tantárgyként felveszi az órarendbe.

Román iskolában soha.

Elsősorban azért, mert a tankönyvből az első laptól az utolsóig csöpög a magyarság, mert hát ugyebár Aradot mi építettük fel, az épített örökség minden téglája magyarokhoz kötődik. A románoknak 1918 után egy feladatuk volt: lerombolni ezeket, mert ha a tízedét teszik mellé, amit mi rájuk hagytunk örökségül, befogom. Ami pedig megmaradt, az omladozik, mert 1989 óta a városnak nincs stratégiája az épített örökség megmentésére, de ez már másik kérdés.

Visszatérve a tankönyvre, most kérdem én költőileg, ugyan mit kezd a tíz-tizenegyedikes román diák, román falusi gyökerekkel,  Rozsnyai Mátyással, vagy a Földes patikával, Lechner Ödönnel, Szántay Lajossal, Neuman báróval, Andrényival, netalán a ferences rendi vártemplommal, hát hadd ne soroljam? Ráadásul a román nyelvű könyvben, a szerzők dicséretére legyen (hmm, volt más választásuk az uniós zsé látványterve alatt???), magyar ékezetekkel írták a magyar neveket.

Tényleg azt hiszi valaki, hogy a gyökértelen román suhancok szájtátva bámulják majd Arad belvárosában a magyarok építette örökséget a tanárral szervezett interaktív órán? Elsősorban tanáraik, iskolavezetésük sem vevő ezekre, akkor mit várunk a román diákoktól?

Én semmit. Legfeljebb annyit, hogy ha véletlenül megtudják, melyik volt a Földes- vagy Rozsnyai-patika, Neuman Palota, akkor határozottabb hévvel rúgják le róla a vakolatot, festik össze a falakat.

Aradon kihalt az érték becsülete. A betelepültek, betelepítettek, a két egyetemmel becsábított középszerűség (és most nagyon finom voltam!) a sajátját is leszarja, hát még a másét. A városban élő 20-50 éves románok zöme sosem hallott multikulturalizmusról, más nemzetiség megbecsüléséről, értékeinek elfogadásáról. Számukra a város egy átmeneti állapot, egy kiszipolyozandó betonrengeteg, a plázák világa. Azok a románok, akiknek fel sem tűnt a magyar beszéd villamoson, utcán, lassan kihalnak, gyermekeiket pedig külföldre lőtték ki. A gond viszont, hogy egyre többnek tűnik fel, tőlük pedig csak fejbeverésre számíthatunk, ha magyarul szólalunk meg.

Hogy valakinek el kell kezdeni a felvilágosító munkát, és erre az iskola, egy ilyen tankönyv a legalkalmasabb? Szerintem tévedés. Romániában, Aradon az ortodox egyház országbezáró politikája, a működésképtelen közigazgatás, a hiányzó civil szféra örökre szétverte Arad – és más régió – sokszínű, multikulturális, soknyelvű minitársadalmát.

Aki egyszer is nyitott szemmel, füllel, kritikus szemlélettel körbesétált Arad belvárosában, valamelyik kerületében tudja, miről beszélek.