Állítólag az eredeti Titanic-katasztrófát a mai filmesek ősei azért rendezték meg a jeges vizekben, hogy most unokáik filmet készítsenek belőle.
Hát most erre a zseniális Murphy kijelentésre parafrazálva, a most élő románok ősei hiába rendezték meg Trianont? Mert, hogy a titanikosokkal ellentétben, nem hogy tisztességes filmet, de még egy emlékművet sem voltak képesek emelni Aradon ama rendezvény tiszteletére.
Nem azért, mert hiányzana.
Nem azért, de örülök. Idén sem sikerült elrondítani a városképet az összképileg amúgy is agyonnyomorított Ligeti tóra tervezett egyesülési emlékművel. Örülök, hogy a kulturális tárca a sarkára állt – anno Kelemen Hunorral az élen –, és betartva a törvényt, nem szórta számolatlanul a pénzt Florin Codre képzőművész ölébe, hogy Aradra szállítsa Kínában legyártatott kőoszlopát, amelynek ideája „természetesen” Brâncuşi-tól lopatott (=végtelenség oszlopa). Nehogy, már a zsáknyi zséjért megerőltesse művészileg cizellált agytekervényeit. Itt minden udvari művész tutira megy: vagy diadalív, vagy végtelenség oszlopa, abból baj nem származhat.

Nah, szóval, az eredetiségtől maga alatt tócsát pisáló képzőművészeti remekmű most állítólag Codre Bukarest melletti házának udvarán lappang, s várja, hogy Arad kifizesse a szállítási költségeket.
Nem fogja, mert Codre bebetonozott szerződése szerint neki kötelessége leszállítani a cuccot.
Ő meg szintén nem fogja.
A pénzt feltépte, az oszlopot Kínában fércművesekkel sztem pár száz dolcsiért legyártatta, vélhetően ott sem járt, e-mailen rendelte meg a cuccot, most meg lapít a szarban. A bukaresti törvényszék októberben arra ítélte Codrét, hogy saját költségén szállíttassa Aradra az oszlopot. Ha itt lesz, akkor a város saját pénzünkön megépítteti a talapzatot, a hozzá vezető „hidakat”, erre idén is megvolt a keret a büdzsében. De azt mondta a polgi, amíg nincs oszlop, nincs talapzat, s ebben igaza volt.
Amúgy, az egész Egyesülési Emlékmű végtelenség oszlopával, három híddal építészeti borzadály, köztéri eszementség.
De fordítsuk meg. A MI tragédiánk lassan évszázados. Pont, amennyi az ő boldogságuk. Arad melldöngető, a közös Európával szembevicsorgó eszméivel agyonlaktatott román történészei ezt a száz esztendőt kenegetik homlokukra. Csak azt nem kérdezik meg, hogy ha Arad volt az egyesülésük első városa, akkor mi a francért kevés száz év egy tisztességes emlékmű felállítására? Ki a túró akadályozta meg őket? MI??? Aligha. Ja, ők magukat. Lásd, Codre. Nem mi magyarok kényszerítettük őket, hogy egy mitik megélhetési képzőművésznek adják a pályázatot, plusz zsét. Nem keveset. Hol voltak az aradi román tanácsosok, a két aradi egyetem naphosszat önfelizgató rektora, az aradi képzőművészek, a rrrromán érdekek aradi cincérlovagjai, amikor Codre kapta a megbízatást? Csak nem lapultak a pártmegrendelések alatt?
Én meg örülök. Elmúlt újabb év, a Ligeti-tó továbbrondítása késik.

És még valamit. Amennyiben a százéves román közigazgatás képes arra, hogy kitegyen egy olyan egyesülési emlékművet, amelyik művészeti értékben pariban van a Szabadság-szobrunkkal, akkor azt mondom: hát legyen, a történelem kereke visszafordíthatatlan, de legalább gazdagodtunk egy értékes köztéri művel, most már lényegtelen, mit ábrázol. Oszt rakják fel.
De hát, száz év városrendezési és -fejlesztési impotenciával nem én kell elszámoljak.

Irházi János