Kár és sajnálatos, hogy Réhon József ny. tanár pénteken a Kovách Géza Emléknapon elsősorban magát, és az igazából élettel soha meg nem töltött Kovách Géza Baráti Társaságot érthetetlen túlbuzgalommal nyomta a hallgatóság orra alá. Bevallotta, hogy a társaság „takaréklángon ég”, 15 hónap alatt mindössze kettő darab asztalitenisz versenyt hoztak össze. Ő biztos tudja, de mi, sokan, Kovách Géza tanítványok nem emlékszünk, hogy a tanár úr nagy pingpongos lett volna, szóval 15 hónap alatt talán olyasmit is kellett volna produkálni, ami erősebben kötődik az elhunyt helytörténészhez, tanárhoz.
Persze, nem tisztem megítélni a Társaság ténykedését, amennyiben ők kártyázással, römizéssel, sakkozással adóznak a névadó emlékének, lelkük rajta, valószínű, hatalmas a tolongás.
A probléma, hogy pénteken Réhon Józsefnek nem álszerénységbe öltöztetett öntömjénezéssel kellett volna 12 percen keresztül emlékeznie Kovách Gézáról. Miközben a főszereplő hátrahagyott, kéziratos hagyatékát feldolgozó dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár főlevéltárosa valóban szerényen, mindössze 18 percet beszélt. Érdekes, tényszerű dolgokról.
Nyilván, más színvonalon, nem a „kávéházi semmittevés” pincéjéből.
Engem rohadtul nem érdekelt, hogy a Társaság műanyag pohárból issza a borát, hogy ki biztosítja a fűtést, takarítást, ő miért „kibic” ingyen, miért várja a sós mellé az édes sütit, amit sose kap meg, és sorolhatnám a blőd, üres, semmitmondó, emléknap-aknázó szózuhatagot. De azt is megtudtuk legalább, hány irányba kell nyelvet pörgetni a nemlétért. <
A „lapjuk” sem kötődött az Emléknaphoz, hisz az nem több belterjes önmutogatásnál, még akkor is, ha Réhon szerint a „munkatársakat bármelyik lap felvenné, megfizetné”, de ők „nem kapnak pénzt ezért”. Röhejes, mutasson már valaki valóban jó újságírót, aki inkább ingyen dolgozik, semmint „máshol” dörgedelmes fizetésért gyilkolja a billentyűzetet.
Réhon József esetében is igaz, hogy a kevesebb, néha több. Biztos vagyok benne, maradandóbbat vájt volna, ha tíz percet Kovách Gézáról, a tanárkollégáról beszél.
Sztorizik, emlékezik, megmozgatva a hallgatóság lelkét. És színvonalasabban ékelődik a két értekezés hullámtarajához.
Kár, mert azért, hogy csupán más-színként hívták meg, nem kellett volna visszaélni vele.
Persze, kacifántos dolog bemérni a helyet a szóverejtékes kínlódással megkaparintott pincetalapzaton.

Irházi János