„Ezentúl a románság nem húsz-, hanem harmincmilliós lesz” – üdvözölte a nemzethez tartozók körének kiszélesítéséről szóló, május 8-án elfogadott törvénymódosítást Eugen Tomac, a külhoni románokkal foglalkozó parlamenti bizottság elnöke. Közben tucatnyi aromán kisebbségi tüntetett a bukaresti parlament folyosóin, amiért etnikumukat hivatalosan a mai napig nem ismerik el kisebbségként. A magát arománnak valló Costica Canacheu képviselő vezette demonstrálók elénekelték az aromán himnuszt is, ám ez sem hatotta meg a törvényhozókat, az alsóház simán megszavazta a külhoni románok támogatását szabályozó törvény módosítását, pontosítva és felsorolva, hogy kik tartoznak ebbe a fogalomkörbe. A 2007-es törvény egyszerűen külhoni románoknak nevezte ugyanis a határon túl élőket, mostantól viszont oda sorolja a magukat román eredetűnek, a román kultúrkörhöz tartozónak valló személyeket is, függetlenül attól, melyik etnikumhoz tartoznak: lehetnek arománok, besszarábok, bukovinaiak, dákorománok, vlachok, makedorománok, makedovlahok, kucovlahok, karavlahok, cincárok, máramarosiak, isztrorománok, dunai latinok, meglenorománok, aromunok, moldovaiak vagy moldovalachok.
A módosítással a szociáldemokrata–liberális–konzervatív (USL) kormánykoalíció még inkább magára haragította a főként Dobrudzsában és Dél-Romániában élő, saját becslésük szerint százezer fősre tehető helyi népcsoportot, miután mostantól külhoni arománnak elismerik őket, az országon belüli kisebbségnek viszont nem. Az arománok vagy vlachok a Dunától délre élnek, latin eredetű nyelvet beszélnek, s a különböző államokban, régiókban más-más néven is emlegetik őket. A népcsoport fejlődése rég leállt, kisebbségként beolvasztották a nemzetállamokba. Utolsó nagy romániai bevándorlási hullámát 1926 tájékán jegyezték fel, amikor állítólag több mint 30 ezer aromán érkezett Bulgáriából, Görögországból és Szerbiából. Legfontosabb szervezete a bukaresti Arománok Kulturális Társasága, amely megpróbálja összefogni a különböző balkáni államokban szétszóródott arománokat, és anyanyelvi oktatást szervezni nekik. De még azt sem sikerült elérnie, hogy a 2011-es népszámláláskor különálló etnikumként regisztrálják őket – ellentétben például az ukránokkal vagy az oroszokkal –, így bekerültek a „más nemzetiségek” kategóriába. A rossz nyelvek szerint azért, mert hivatalos elismerésük újabb rést ütne a román eredetmítoszon.
A törvénymódosítással az USL a Moldovai Köztársaságnak is üzent. A chisinaui kormányok hivatalosan moldovaiaknak nevezik ugyanis az ott élő románokat, akik szerintük nem románul, hanem moldovaiul beszélnek, az iskolában pedig nincs román, csak moldovai nyelvkönyv. Mindez irritálja a Moldovával kapcsolatban hol burkoltan, hol nyíltan revizionista retorikát használó román politikusokat. Ezért is kerültek be a felsorolásba a moldovaiak, s ezzel törvénybe foglalták, hogy a „Pruton túli testvéreket” Bukarest a román nép részének tekinti. Az európai diplomáciai gyakorlattól eltérően a törvénymódosításhoz csatolt indoklás nyíltan elítéli a chisinaui kormány „brutális moldovanizációját”, amit „etnikai-kulturális mérnöki műveletnek” nevez, s Ukrajnát is érte kritika.
Ami a Vajdaságban és Kelet-Szerbiában élő, 250–400 ezer fősre becsült román és vlach népességet illeti – hivatalosan csak 75 ezret tartanak nyilván –, a bukaresti politika sokkal békülékenyebb. Ezt segíti, hogy a vajdasági románok anyanyelven tanulhatnak, van rádió- és tévéműsoruk, ortodox püspökségük. A kelet-szerbiai vlachokat viszont Belgrád hivatalosan nem ismeri el, és nem is támogatja. Javul a viszony Albániával is, ahol Bukarest szerint körülbelül 150 ezer aromán él, akiket hivatalosan csak nyelvi közösségként ismernek el a tiranai hatóságok, mondván: nincs anyaországuk. Az Albániai Arománok Szervezete viszont bukaresti kormánytámogatással kiad egy havilapot, Divjakéban pedig óvoda és általános iskola működik, ahol román dialektust, illetve nyelvet is oktatnak
A törvénymódosítás fő kérdése, miként fogják számba venni a Balkánon elszigetelt csoportokban élőket, és egyáltalán azok akarnak-e bebújni a nagy román etnikai ernyő alá. De az is furcsa, hogy a törvény az egy történelmi régióban élőket – például a máramarosiakat – is kizárólag románnak tekinti. A jogszabály a különböző csoportok támogatásának célirányosságát emeli ki, ám ha a külhoni románokkal foglalkozó államtitkárság nagyítóval sem talál külföldön például dákoromán vagy dunai latin kulturális szervezetet, pénzt se lesz kinek küldeni. A felsorolt tucatnyi, a románsághoz vékonyabb-vastagabb szállal kötődő etnikum egy része vélhetően már rég kihalt vagy asszimilálódott. A törvénymódosítás burkolt politikai célja, hogy elsősorban a Moldovában, Szerbiában, Bulgáriában, Albániában különböző elnevezéseken élő románok–arománok ügyét rendezze. Az azonban máris biztosnak látszik, hogy a 30 milliós románság emlegetése erős túlzás.

Irházi János

(HVG 2013/20.szám)