Habár a versenyszférát jelentő kereskedelmi tévékből rég kikopott, és csupán a királyi csatornák áldásos jóindulata tartja még képernyőn Fábry Sándort, Aradon mégis akkora arroganciával állt ki vasárnap este a nyári színház pódiumára, mintha még mindig ő lenne Magyarország listavezető standup-osa. Pedig már rég kullog a sor végén, az elmúlt egy-másfél évtizedben sikeresen kigolyózta magát az élvonalból.
Nem ő az első budapesti haknis, aki Aradra érkezik, de a vendégek zöme általában tisztességesen megdolgozott a gázsiért, érezhettük, hogy a fellépő ugyanazt adja Aradon, mint tenné Budapesten. Nem sorolok neveket, hisz az aradi színházlátogató tudja, miről, kikről beszélek.
Fábry úgy állt ki a színpadra, mintha valamelyik sarki műintézetből vetődött volna be a megyei kultúrközpont udvarára, ahol üldögéltek emberek a nézőtéren, oszt mondták neki, hogy ugorjon már fel a deszkára, és toljon valamit. Mindegy mit, csak teljen az idő. Annyi fáradtságot sem vett magának, hogy az előadásra legalább átöltözzék, a textúrák sűrű gyűrődéseiből sugárzott, hogy a reggelinél is abban a nadrágban, ingben szürcsölt, falatozott.
Mondandójának hiányzott az eleje és a vége. A kapott gázsiért annyit sem akart dolgozni, hogy valamilyen logika nyomvonalára felfűzze a szövegét. Gondolatai, szövege csapkodott ide-oda, rakta a „zárójeleket” és számolatlanul ismételgette, hogy „lényeg a lényeg”. Túlzok, ha azt állítom, öt poén csattant igazán a másfél óra alatt.
Kár, mert Fábry ennél sokkal tehetségesebb, minimális ráhangolódással, összeszedettséggel felhúzhatta volna a kisujjára az aradi közönséget, ő azonban csak fosta a szót, ami épp beugrott.
Az aradi közönség megnyerését elmulasztotta. Persze, van annyira tapasztalt és dörzsölt öreg róka, hogy a vége fele maga is rájött, hogy vele szemben nem a vidéki bunkók gyülekezete pergeti a perceket unalmában vasárnap este, akik hátast dobnak a „pesti sztár” láttán és kiskanállal habzsolják a közéjük hajított verbális ürüléket. A Budapestről leereszkedő Fábryban meg sem fordult, hogy a magyar kabarét imádó aradiak az átkosban is néztek magyar tévét meg Hofit és több száz kiváló kabaréjeleneten szocializálódtak. Magyarán a kabaré-mércére felfele pillantanak.
A végén, érezhető zavarában bedobta az egy pingvinfarmon is csupán bajusz alatti fintort kiváltó szöveget, hogy kinek van kérdése. Nyilván, nem azért mentünk az előadásra, hogy a művész urat kérdezgessük, hanem hogy röhögjünk. Na, ez hiányzott. Meg a várt kérdések, hogy majd a közönség naívjain fenhesse a fogát.
Az első elköszönését követő taps messze volt a viharos erősségtől. Kapott tiszteletből egy mindenkinek kijáró rövid vastapsot. Ettől felvidult, mert ráadásként kiszórt még egy hülye viccet. Újabb rövid taps, újabb rövid tisztelet. Aki ott volt, láthatta: Fábry igencsak „farkával a lába között” somfordált le a színpadról, vibrált, hogy érzi a kudarcot.
Az volt. Őt idézve: „emanci-punci” lépett fel.
Amúgy örülök, hogy ízlett neki a csorba az Aradul szálló teraszán, és javaslom, hogy gázsijának 75 százalékát fizesse be az Aradi Kamaraszínház Egyesületnek.
Akkor kvittek lennénk.

Irházi János