Aradon a megyei kórház ötödik emelete a halál kedvenc játszótere. Átpörög a folyosón, a kórtermeken, műtőn, beleröhög az életért küszködő beteg és a beteg életéért küszködő orvosok pofájába.
Aradon a megyei kórház ötödik emelete az élet cinizmusának pezsgőfürdője. Oda csak visznek, és onnan általában elvisznek. A kivételek vihetnek öt lejt Szent Antalnak, amiért kivételek. A kivételek ma kivételek, holnap a pezsgőfürdő dugóját húzza ki alóluk a halál.
Aradon a megyei kórház ötödik emeletén, a nap huszonnégy órájában lesi, kire csaphat le. Áldozatokban nincs hiány, mert ez egy ilyen emelet. A szívbetegek emelete. Ahova visznek, és ahonnan kevés hozzátartozónak adatik, hogy hazavigye szerettét.
Aradon a megyei kórház ötödik emeletén a múlt héten két új, puccos kórtermet avattak. Operatőr kollégám belefeküdt az egyik ágyba, kísérőnk megmutatta, hány irányba emelhető, süllyeszthető az ágy, amelyből hat darabért már Dacia Dustert adnak.
A két kórterem avatására legalább hat tucat politikus, állami intézményvezető, főnök, fontos ember mászott fel az ötödik emeletre. Mosolyogtak, nevettek, pletykáltak, zümmögtek, boldogok voltak, hogy a kivételezett betegek két új, egyenként háromágyas kórteremben várhatják, mikor lipinkázhatnak a halál játszóterén. Úgy gondolták, őket az élet cinizmusa már sosem gyűrheti le, hisz a két kórteremben a hat ágy valójában nekik készült. Nekik, a felhőkön lebzselőknek. Nem tudták, hogy az infarktus szánkóján érkező halál senkitől sem kérdezi, hol főnök, puccos ágyban szorítja a mellkasa, vagy rongyszőnyeggel takart padlón.
Jóval arrébb álltam, két intenzív terápiás kórterem között. Ahol mindenki ágya fölött monitor, s ahol az ágyakat függöny választja el.
A két kórterem előtt két nővér bámészkodott. Aztán bementek az egyik kórterembe. A mások önfeledt örömének zajában is hallatszott az éles sípszó. Azonnal kirohantak, belökték a mellettem lévő ajtót, és egyikük felkapta az újraélesztőt. Eddig csak filmen láttam, hogy a sokkolástól miként vonaglik fel a beteg felsőteste.
Aztán valamelyikük becsukta az ajtót. Hogy a halál szelleme ne zavarja a két új kórterem fölötti avatási boldogságot.
Az álom összecsapott a halál jelenlétét önös érdekből zárójelbe zsúfoló rideg hétköznappal.
Egyik nővér sem mert kiszólni, odabökni az úri társaságnak, csendesebben vigadjatok, ezen az emeleten az élet és a halál között másodpercek sincsenek. Miért szóltak volna, hisz az igazgatónőjük volt a legboldogabb.
Kedvenc temetkezési vállalkozóm, Kuki, az orvosok pihenőszobájánál álldogált, bámulta a fölösleges forgatagot. Azt suttogják, messziről megérzi a halál szagát.
Apósom, majd apám az aradi kórház ötödik emeletén halt meg.

Irházi János