Egyik szombaton, hajnali kilenckor valaki a Rákóczi-indulót pötyögtette a bejárati csengőn. Mivel a középtáj bőrének szellőztetési céljából gatya nélkül alszom, gondoltam lehet az a feleségem is totál véletlenül és idegesen az ajtóban, ezért kiugrottam az ágyból és a nacit sebtében ráhúztam az elülső és hátulsó kijáratra. Mert mi van, ha mégis az anyósom, de a nejemet sem kellene kényeztetni a csodaszarvas csodakürtjével.

Hát, csak a hatikszes Anasztázia néni volt a másodikról. Törökmintás háziköntös, hajpánt, kitaposott papucs zsírfoltokkal. Az alapnevelési jó reggelt és illendő mosoly helyett csak annyit kérdezett, hogy nem akarnám-e megdugni, mert ha igen, akkor sok mindent mesél a hétfői lakógyűlésről, amelynek fő témája én leszek. Higgye el, öreg és fiatal, férfi és nő csorgó nyállal érkezik majd a ház számára bulvárnak ígérkező eseményre, no meg, a végén irigyelni fogom Jeanne d’Arcot.

Mint lévén az új házmester, akit a lakóközösségnek kéjes örömmel telecsorgatott csalánnal kell behajtania a feladatok dzsungelébe. Ja, és amúgy dugáskor nyugodtan rendezhetünk nála zártkörű spriccpartit, ennyi évesen ő már kapukilincsre akasztotta a gyerekvállalást.

Úgy nézhettem rá negyed percnyi szünettel, mint Kapu Tibor az űrállomáson a csülökpörkölt fotójára, mert azonnal hátat fordított és elcaplatott. Azért visszaszólt, hogy irányomban mindössze három felkínálom akció lesz, az elsőt pedig most bunkón elfüstöltem. Bevágtam az ajtót és ágy felé araszolva félhangosan felkacagtam, hogy lesz itt még hatvanhárom is.

A lakógyűlés előtt felcsörgettem Gecsét, mégis mi a fákat állító erdei munkásokat csináljak az összeszokott falka előtt. Még csak két-három hete sepregettem, felmostam, napjára kihúztam az utcára a szemeteskukákat és mindenkinek köszöntem. Gecse szerint készüljek, hogy a házbeli kivégző osztag fog felsorakozni előttem, de fogjam be a pofámat és taktikusan, végig hallgatva őket mérjem fel a társaságot, aztán majd levonom a következtetéseket és otthon személyre szóló recepteket írok. Ezeket pedig a bejárati ajtóra ragasztod. Belülről, te hülye.

Legyen, és a gyűlés alatt hallgattam, mint Jason Statham, amikor átvette a megbízóktól a szállítandó csomagot. Megtudtam, mekkora érdemtelen szerencse ragadt a pofámra, hogy ebben a korban ingyért jutottam lakáshoz, fizetést kapok és gyakorlatilag nincs is semmi tennivalóm. Itt éreztem úgy, hogy innentől kezdve én leszek a belvárosi ház Hamupipikéje, aztán majd kiderül, az én ruhám lesz kapott meg rongyos, vagy az üvegcipőm hegye hatékony.

Az biztos, hogy két kosárral több kioktatásra, tanácsra vártam részükről, némi laza ismerkedési vajkrémet is kenve a gyűlésre. Kiderült, annyira mégsem összeforrott a társaság.

De annál színesebb, mint ahogy illik egy tisztességes belvárosi házban, amelyet Trianon óta elkerült a vérfrissítés. Fiatalok, öregek, a kigyúrt macsótól kezdve a kiéhezett három-, kötőjel hatikszes mancikákon és napestig güriző építőmunkásokon, feketemosogatókon át a zsinóros mentében flangírozó, agyonmagyarművelt buzikáig. Kapásból összeszámoltam öt klikket. Ez a nap az új házmester kísérleti megregulalizálási gyűlése alkalmával íródott a világtörténelem lakótömbös bibliájába, ám a banda összefogás helyett rendre félmondatokkal küldte egymást az udvari patkánylyukakba.

Megfogadtam Gecse tanácsát, légmentesre zártam a pofámat, magamban jegyzeteltem és figyeltem. A memóriám családi örökléstanilag sajna rövid, mint a törpe nőgyógyász középső ujja, ezért alig vártam, fejezzük be a műsort, irány haza és kapargassam papírra a friss emlékeket.

Túléltem, végre becsaphattam az ajtót mögöttem, a konyhában mellém csapva az első sört. Nagypiaci, áfamentes pálinkával. Az első sör a férfiember szerződése a szomjúsággal, a második már élvezet. Mondjuk, ez a szexben pont fordítva van, hisz mégsem lehet egy hét szünetet tartani két sör között, miközben a művésznő bugyija továbbra is a fogason lóg.

Épp a szexes sörömet töltöttem az ünnepi kerámiakriglimbe, amikor kopogtattak. Asssztabükkbentátottszájjal üres mézes bödönnel tébláboló Micimackóját neki, csak nem Anasztázia tártszűz próbálja fél napon belül leverni rajtam a második felkínálom akciót?

Nem.

Marci volt. Bő egy hete épp a lépcsőházat nyaltam, amikor mosolyogva megállt előttem és bemutatkozott. Elsőre olyan negyvenikszes, rövid szakállal. Az a típus, aki pofára lehet IT-s a Microsoftnál, vagy krumplitermesztő Anchorage-ben. Mindkét elhivatott szakmai kihívás alkalmazkodás kérdése.

Széles vigyorral közölte, először is tegeződjünk, oszt gyere egy sörráadásra a Lucfenyőbe, itt terül el mellettünk.

Tudom.

Lesz, miről dumáljunk.

Menjünk, és zártam az ajtót.

Ahogy ilyenkor ismeretlenek között szokás, az első egy órában a semmiről csevegtünk, de töltögettünk, mint Terence Hill a kaszinós jelenetben. Dr. maligámnak köszönhetően a második órában már veregettük egymás vállát, képesek voltunk becsületes részegekként hahotázni a semmin. Marci pedig közben CT-s lokális leletet szervírozott nekem a házban lakókról, privát szemszögből.

Amikor már azt sem tudtuk, hogy az ajtóból balra vagy jobbra induljunk haza, megkérdeztem, te mennyi idő alatt daráltad le Anasztázia művésznő tripartitumát.

Azt válaszolta, egy nap alatt.

Zanyád.

Irházi János