Zrínyi Miklós szigetvári kirohanása napernyős, sétapálcás korzózás volt ahhoz képest, amikor a szintén földszinti szomszédom, Dzsenifer asszonyság egy vasárnap reggel ordítva száguldott ki az udvarra, földre vetette magát és zokogva üvöltözött, hogy meghalt az ura. Az udvari bulvárélet pillanatok alatt virágba borult, de csak annyit tudtunk meg az első ordi-bordiból, hogy férje, Vinetou egyszer csak megrottyant a szalonnás rántotta előtt, majd tuskóként a csempére koppant, és megmeredt. Gyorsan hívtam a mentőket, hamar kiértek, de már csak halált tudták megállapítani. Szerintük infarktus küldte a másvilágra a közel ötven éves Vinetout. Akit valóban ezen a néven anyakönyveztek, és akit én már beköltözésem első napjaiban megkedveltem nyers beköpései és családfenntartó ősi ösztöne miatt. Egyszer elköpte, Dzsenifert egy bonyolult klánok-manőver miatt kellett oltár elé térdeltesse, mert a family épp osztotta a színesfém-régiókat, a naccsosasszony pedig pluszban rekedt a vasúti rézkábeles elszámolásnál.

Valahogy aztán mégis összekoptak érdekagyilag, mert az évtizedek során Vinetounál háromszor is elszakadt a dédelgetett házi főcsolbász bőrzsákja. Így született meg Dzsesszika, Zsáklin és Vivike.

Szóval, épp első élmény-borzadály vasárnapomat éltem meg a házban, futkorásztam a földszint és az emeletek között, mint Bruce Willis a metrómegállók között.

A mentősök hozták a fekete zsákot Vinetounak, Dzsenifer viszont mindhárom lányával ráfeküdt a küszöbre, hogy innen tapodtat sem viszik apucit, majd ők intézkednek, hívják a temetkezési vállalatot. Újdonsült belvárosi lakosként és házmesterként a purc is belémrekedt, mi a hivatalos eljárás. Délután Dzsenifer kopogott, itt a halotti bizonyítvány, mellette ott szobrozott a temetkezési vállalat embere, és este Vinetout felravatalozták az udvar közepén.

Odaböktem, a város központjában egészségügyi okok miatt rég tilos a ravatalozás, szegény megboldogult Vinetout vigyék a halottas házba.

Hülye szaros kis buzi, nesze ötszáz euró és a pofád befogod, másképp felső vezeték lesz belőled a TGV-vonalán pont a Csalagútban.

Befogtam. Zsebre vágtam.

Kilenckor Vinetou fekete nadrágban és kék-narancssárga bermuda-ingben szemlélte volna hanyatt fekve az udvaron a holdfelkeltét. Szisszentek a szomszédok, de ahhoz gyávák voltak, hogy hívják a csendőrséget. Mindenki rátapadt saját ajtaja védelmi bástyájára, és várták a botrányt.

Vinetou megszerkesztetten mosolyogva, kirúzsozva pihentette a hátát, és talán csak a beszippantott pálesz miatt sasoltam úgy, hogy műszempillát is ragasztottak majdnem kedves barátomnak, amikor este tizenegy fele céltudatos kapunyitással beszaladt féltucat rokona a főszepelőnek az udvarra.

Ami elszabadult, ahhoz képest Dante pokla a plázacicás barátnők délutáni kávézása volt egy burkusméregető bevásárlás szünetében.

Négyen koporsóstól lekapták a ravatalról a kívülről püffedő, de belülről fonnyadó May Károly regényhőst, és meglódult vele a kapu felé. Dzsenifer meg a három lány keresztbe feküdt a kijáratnál. Egy rendes házmesternek kötelessége élőben és közelről szemlélni a ház addig békés hangyabolyának idegállapotba kerülését, ezért a kapuhoz szaladtam. Menyasszonyszöktetést már többet láttam, de hullalopást ekkora közönség előtt még soha. És sosem tudtam meg, hogy a beszaladó négy gyászhuszár, akik a természetben lebomló csomagolással (egyenlő fenyőfa koporsó) együtt felkapták Vineout, mégis milyen rokoni kapcsolatot fűszereztek a főszereplővel.

A ház előtt platós kisteherautó parkolt. A holtában önálló természeti világba csöppent Vinetout a lányok egy országnyi anyóst megszégyenítő káromkodással köpködték igazukat. Füleltem, tanultam. A fekvő nőket rákos kurvaként jellemezték, Dzseniferék a férfiakat pedig vérbajos fonnyadfaszoknak.

A csata hamar eldőlt, mert a Vinetout földön fetrengve védő hölgykoszorú átkarolta a férfiak lábát, akik hiába rugdosódtak, de a kapun nem jutottak ki.

A továbbjutás hamarabb eldőlt, mint a Németország-Paraguay meccs a foci vébén, mert a hullarablók megbillentek, és a kapualjban leejtették a koporsót. Vinetou fenyőfa dereka kettétört, ő pedig hassal ráborult Dzseniferre. Dzsenifer alul ragadt, hisztije az ördögöt is megszégyenítette volna, aki Prádát viselt.

Utolsó búcsúcsók, fejezzük már be, kiáltottam volna, ha a szokottnál szemetebb vagyok, de inkább beszaladtam a lakásomba, és hívtam volna a csendőrséget. Aztán az utolsó pillanatban az asztalra hajítottam a telómat, mert átfutott rajtam, mint Piroskán a farkas iránti nemi vágy, hogy mi lesz, amikor kiérnek, és elkezdenek jegyzetelni, minden lakót kikérdezni.

Kinéztem. Azok négyen egy fél koporsót és Vinetout rádobták a platóra, a rádobott ágytakaró pedig felejtette az előzményeket.

Elhajtottak.

Másnap azért bájcsokromat meglengetve kérdeztem Dzsenifert, hogy mégis, mi a franc volt ez. Hülye buzi, kiabálta, és az orromra vágta az ajtót.

Irházi János