Előscriptum: 2005-ben jelent meg a Mórczika levelei anyósának című kötetem (Irodalmi Jelen Könyvek), lehet, többen emlékeznek rá. Akkor a főszereplő még albérletben lakott, de aztán saját lakása lett. Gondoltam, folytatom a történetet.

Mórczika beköltözik I.

Mégis, mi a túróért kellett volna sosem átélt boldog pillanatként felvágjam az autóm gumiabroncsait csak azért, mert olyan belvárosi házba költözhetek, ahol valamikor Gárdonyi Géza is alkotott egy rövid ideg? Vagy eszébe sem jutott leírni egy sort is, csak remekül érezte magát a házban rendelkezésre álló férfi és női társaságban, valamint a környék vendéglőiben, kocsmáiban, amúgy fene tudja, miért akart itt a Maros mellett papírlapokat teleróni, pont a katolikus templom melletti utcában.

Az örökösödést lezavaró ügyvéd olyan fennkölt pofával vezetett körbe az udvaron, majd az egérpunci méretű lakásomba, mintha az egészet Gárdonyistól egymaga ellette volna a világra. És még mielőtt felpattintottuk a bejárat nyikorgó zárját a fölösleges sakeszpeári drámai bugyrokkal kicsicsázva, nyújtott karral hosszasan bökött a patkó alakú főépület udvarában a két szárnyat összekötő hídra.

Uram, ön mától egy csodálatos és ezrek által irigylésre méltó belvárosi lakás boldog tulajdonosa, itt a kulcs, lépjen be, vegye birtokba.

Elmész te az utcában tébláboló összes szomszéddal meg a postással és a gázleolvasóval összenedvező anyádba, motyogtam píszí-mentes kulturálatlan bunkó modorban magamban. A kulcsot kikaptam a kezéből, betottyantam.

Az elkövetkező években gyakran bámultam meredt szemmel az udvarra, döntsem már el végre magamban, hogy apám jót tett velem azzal, hogy rám hagyta, vagy besétáltatott egy taposóaknákkal bélelt lövészárokba. Kiderül.

Mert amit örököltem, az a hajdani szoba-konyhás-fürdőszobás-budis házmester lakás volt. Házmesterek viszont már nincsenek, de az örökösödési zivatarban kiderült, hogy a házban élő tulajdonosoknak joguk van eldönteni, ki kapja ezt a kecót, miközben rajtam kívül senki nem csápolt érte, hisz a rózsaszínű szalaggal áttekert harminc négyzetméter mindenkori tulajdonosának el kell látnia a házmesteri feladatokat. És ezért a kégli mellé pénzt is kap, előnyére válik, ha fusiban tud csapot, égőt kapcsolót, zárat cserélni, dugaszolni, flexel, malteroz, glettel, smirglizik, falat mázol, egeret, patkányt fog, mindeközben pedig mosolyogva köszön a három tucatnyi lakástulajdonosra, akik csak azért nem herélik ki első nap, mert fingjuk sincs a patkányfogáshoz. Meg a többihez. Aztán ahogy múltak a hetek kiderült, a fix bér mellett bőröndnyi pénzszerzési forrás szunnyad a házban, de ezekről majd később és sorban.

Amikor aláírtam, a feladatokról és az alattam vigyorogva bugyborékoló hétköznapok trutyijáról csupán annyit tudtam, mint Hófehérke a mosolyogva átvett almáról.

De kurvára kellett végre egy kecó a városban. Nem összetévesztendő azzal, hogy egy kurvára kell a kecó.

Késő ősz volt.

Bő évtizede az írtam anyósomnak vidékre, amint lesz saját lakásom, megszabadítom élete fő művétől, a lányától. Aki egyben első feleségem. Én pedig egyben első férje. Mert isten ments és óvom, védem, hogy véletlenül se szabja ki önmagát a Drága Mamából, kivételesen nagybetűkkel. Hisz anyósomból egy is elég a vírusos betegségek, infláció, politikusok és atombomba által fenyegetett emberiségnek.

Bő egy órája pedig arra gondoltam, hogy habzó agysejtjeim azonnali simogatásra szorulnak, ezért az eccpecckimehetsz klinikai módszerrel kiválasztottam, hogy a nagypiac felé vezető utca két kocsmája közül melyikben úszok partra idegállapotomból. A Luxfenyő bejárata bizonyult hívogatóbbnak. A rajtvonalon marokra szorított sör-unicum tandemmel az emeletre caplattam, szerencsére felböffenőktől mentesen ülhettem le akárhova.

Nah, aláírtam az ügyvéddel, s miután a tinta utolsó lehelete is elpárolgott már zakatoltam, hogy akkor sebtében hívjam az asszonyt: pakoljon, jöjjön izibe takarítani-rendezkedni-velem foglalkozni-főzni-mosogatni-a házmesterséget ellátni. Zwack és Dreher viszont összefogott az asszony ellen, a natúrfa-asztal láthatatlan de annál zajosabb nyüvei pedig kórusban suttogták: hülye vagy, a Gecsét hívjad.

Gecse a barátom, mindörökké, bennünket a sír sem választ el. A nyüvek istennek sem hagyták abba a szövegelést, újabb körrel kellett domestosoznom zagyva és határozatlan elmémet. Seperc megoldottam, hívtam Gecsét, ugorjon be, dumáljunk plusz nálam aludhat. Avassuk együtt belvárosi birodalmam. Persze, nem úgy, ahogy a ferde elméjűek gondolnák.

Amíg megérkezett eszembe jutott, hogy annak idején Gecse házassága is billegett, mint részeg kőműves az állványon, mert az asszony nagyobb csöcsöket akart, hogy visszahódítsa férjét tőlem és a kocsmától. Ezt a helyzetet Gecse istennek sem értette, hajszál híján szétdobták a cuccot. Végül megnyugtattam, örüljön, hogy a neje legalább egy férfit akar, aki minden kívánságát teljesíti, miközben mi férfiak minden nőt akarunk, aki egyetlen kívánságunkat teljesíti. Nyilván, Gecséné engem úgy szeret, mint duplamankós műkorcsolyázó a leszúrt Rittbergert, többször ordított velem, hogy szaporodjak és sokasodjak. Természetesen rudimentárisabb szavakkal. Persze én is ajánlottam neki jövedelmezőbb állást az autókábel-ragasztásnál, olyat, amelyet ő tárt ajtóval, karokkal és lábakkal fogadna.

Aztán kibékültek, az asszony megértette, hogy a férfinak egy csomó dologra van szüksége, amiért nem lehet a kormányt hibáztatni. Gecse távolról sem az a nőcsábász-fajta, akinek ha választani kell a muff és a piás üveg között, ne a lét habzsolná torokra. Szerinte ugyanis nem a női bugyi a legstrammabb dolog a világon. Habár közel áll hozzá.

Irházi János