Amikor a X. osztályos pszichológia órán eldöntöttem, hogy újságíró leszek vagy pszichológus, nem gondoltam volna, hogy mindkét álmom teljesül. Most is ugyanolyan izgalmasnak találom mindkét hivatást, viszont amióta pszichológusként mutatkozom be az életembe érkező embereknek, néhány perc leforgása alatt kétféle reakcióval szembesülök: aha, akkor veled nem beszélek, mert te már így is (majdnem) mindent tudsz rólam vagy jaj de jó, hogy megismertelek, meg tudnád mondani, mit tegyek ebben és ebben a helyzetben? A válaszom mindkét esetben NEM. Mivel sem látnok, sem gondolatolvasó nem vagyok, csak annyit tudok rólad, amennyit megmutatsz magadból. És tanácsot sem tudok adni; néhány mondat alapján ez egyszerű hazárdírozás lenne, másrészt pedig nem szeretnélek beskatulyázni egy felcímkézett dobozba.

És ha már a címkéknél tartunk, talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy életed során a te fejedben is legalább egyszer megfordult a gondolat, hogy szívesen felkeresnél egy pszichológust. De mielőtt képzeletben részletesebben is eljátszhattál volna egy hasonló helyzettel, már jött is a következő gondolat: Nem vagyok én hülye, pszichológushoz csak a dilisek járnak! Megint ki foglak ábrándítani, mert óriási különbség van a patológiás állapot és egy élethelyzetben való megrekedés között. Szóval attól, hogy mondjuk egy ideje folyamatosan rossz kedved van és nem látod a kiutat, még nem azt jelenti, hogy soha nem is fogod megpillantani a fényt az alagút végén.

Pszichológushoz menni egy kicsit olyan mintha bérletet váltanál egy fitnessklubba és elkezdenél egy személyreszabott edzéstervet, amely sok sport nélküli év után, az első néhány alkalomkor fárasztó, megterhelő és fájdalmas tapasztalás lehet. Ugyan a pszichológiai rendelő nem edzőterem, a pszichológusodra nyugodtan tekinthesz úgy, mint a lelki személyi edződre, segítődre, kísérődre. Az elején felméri az állapotod, aztán pedig közösen eldöntitek, milyen problémás területekre fókuszáltok. Ez egy közöz munka, egy út, amelyen egymás mellett haladtok és a ritmust te diktálod. Belefuthatsz árnyas, nyirkos és hideg útszakaszokba, ahonnan legszívesebben visszafordulnál, elmenekülnél. Ezt is megteheted: bármikor megállhatsz, megpihenhetsz, kiléphetsz. Viszont azt mindenképp tartsd észben, hogy az utadra egy olyan kísérővel indultál, akinek megvan a szaktudása, ereje, empátiája és együttérzése ahhoz, hogy alád nyúljon, ha elvesztenéd az erőd.

Én Gujdár Gabriella vagyok, klinikai pszichológus és a továbbiakban különböző, számomra és remélem, számodra is érdekes témákról olvashatsz majd a rovatomban.