Mórczika beköltözik V.

Két csillag az udvarra hullott, Neil Armstrong Holdon hagyott bakancsnyomai rátapadtak a kapualj falára, két térkő burkolat megrepedt, amikor éjjel reggeli kilenckor rámírt első menyasszonyom, hogy délután érkezik az anyósom, hadd lássa elsőnek, miként rendezkedtem be magam a város központjában, lettem lakásos ficsúr. A sarkon aszfaltoztak, mit mondjak, szívesebben kevertem volna bele magam a maszlagba, mint hogy kitárjam a kaput nullahuszonnégyben sosem vágyott anyósomnak.

De kitártam. Akkora örömmel öleltem, mint tette volna Trump az iráni fővezérrel. Aztán kivittem a közeli Lucfenyőbe egy pohár borra. Kettőre. Háromra. Innentől a Mama már pozitívan látta leánya sok évvel ezelőtti oltárhoz vezetését és annak negatív következményeit. Engem.

Éjjel úgy horkolt, hogy attól Andrea Bocelli is viaaszanyerte volna a látását. Reggel kávé, aztán pálinka, és megint pálinka, végül rántotta.

Azt mondta, csak két napot tud maradni, mert otthon locsolni kell a paradicsomot, paprikát, vinetát, de a fügéről is légycsapóval kergeti a méheket. Én, fájdalmamban már a legélesebb érfelvágó kés után kajtattam a fiókban, aztán hirtelen lepottyant, hogy ennyit sem a Mama, sem a lánya nem ér.

Mama, ne menjünk a strandra? Legszívesebben vénasszonyt sipítottam volna, de már elfelejtettem, hogy egyszer a szipirtyónál otthon kibaktolásból a blöki kajatáljában kínálta nekem a reggeli rántottát, nem értettem, hogy a négylábú miért csahol engem körbe. Amúgy meg csak azért kameltam kényszer rokonomat, mert jókat röhögött az anyósvicceimen.

Szeme felcsillant, jaj, ő évtizedek óta nem ejtőzött strandon, az valami extra lesz. De nincs fürdőrucija. Vettünk a sarki kínainál egy fehéret világbajnokokhoz illő kupa méretében, piros szívecskékkel. Mintha Micimackó döglött darazsakat dugdosott volna a mézes bödönbe.

Átsétáltunk a Maros fölötti túlbetonozott hídon. Kérdezte, hogy itt kamionok is járnak? Mondtam, nem de akár igen is lehetne a válasz.

És akkor ő hol vegye fel a fürdőruciját? A bokor mögött. Háttal állva, fejem fölé emelt pokróccal lepleztem a lógó, a legkisebb mozgásra rengő ráncokat meg alkatrészeket. Nah jó, a hozzávalókat.

Találtunk helyet fa alatt. Megmártózási ősi ingere támadt, intettem, csak óvatosan, mert a 120 centis vízbe is belefulladhat. Vízi hulla temetésére nálam pedig nulla a keret, ezért utána sétáltam, mert szerintem akkor volt utoljára strandon, amikor húsz bani volt kifli és Pecsovszky kifutott a gyepre Aradon. Tíz lépésen át fontolgattam, szóljak-e, hogy Mama, az a melltartó kihívóan lötyögteti a két bevásárló szatyrot, ne húzzuk meg? Mármint a melltartót, nem a Mamát.

A belvárosi kecóm konyháját rátettem volna, hogy a mai strandika vaskos pojennel aranyozódik be. Bearanyozódott. Épp, hogy a Mama olyan vigyorral merült nyakig a medencében, amelyet csak apósom temetésén lejtett, amikor két suhanc fapofával melléállt, majd paraszti egyszerűséggel alulról felrántották a cicifixet, és kidobták a partra.

A Mama akkor sem sikíthatott nagyobbat, mint amikor másfél évszázada a falu szélén egy szénabálán a harangozó elvette a szüzességét. Szemében a megrettenés mérlegelése arról szólt, hogy hirtelen hasaljon le a medence fenekére, vagy tenyerébe rejtse azt, ami anno a Napba nézett, ma pedig a földút poros kátyúival szemezget.

Sajnos kiszúrt, pedig én a kocsma felé araszoltam. Üvöltve követelte a melltartóját és hasította fel emlékezetében az összes rosszat, amit rólam megalkotott. A kommunikáció kvintesszenciája az volt, hogy az egész családom rohadék.

A cicifixet megkapta, a strand népe pedig egy színes mellékrendezvény élményével ment haza.

A Mama még aznap este elutazott haza.

Irházi János