Az Aradi Nap virágcsokorral köszöntötte a ma 101. életévét betöltő Ruttkay Vilmát. A közhiedelemmel ellentétben a sárga nem az irigység, hanem a hit, jóság és melegség szimbóluma, a sárga margaréta – ebből is tetettünk a csokorba, amint a fotón látható – pedig a kiontott könnyek szimbóluma.
Mert ha valaki sok könnyet ontott életében, az Vilma néni. 1937. augusztus 1-jén fogadott örök hűséget szerelmének, Steurer Ferencnek, akit három évvel később már behívtak a hadseregbe. „A miénk igazi szerelemházasság volt” – mondja.
Eleinte férje még haza-hazatért pár hónapra, mert csupán szolgálatosként rendelték be, aztán eltűnt a háborúban. „Itt maradtam árván és özvegyen”, túrt bele életének talán legkeserűbb időszakába, de azt már csak ő tudja, hány zsebkendőt és párnát sírt tele a lélekromboló bizonytalanságban: a hajón szolgáló férjét megölték, fogságba ejtették, bújkál valahol, amíg elcsendesedik a világ?
Sosem tudta meg. Csak várta, várta, éveken keresztül, hátha betoppan váratlanul, és akkor minden úgy lesz, mint régen. „Táncra sem jutott idő, oly hamar besorozták.”
Megkérdeztem, annak ellenére, hogy özvegyen egyedül nevelte lányukat, volt-e valami öröme az életben. „Addig volt, amíg a férjemtől levelet kaptam!”
A háború utáni nyomorban előfordult, hogy ételre sem futotta.
És a kérdésekben kikerülhetetlen, hosszú élet titka? „A munka. Csak a munka. A TAPL-nél dolgoztam, onnan nyugdíjaztak, sütöttem a lángost a Forray utcában a Someşulban. Emlékszem, már hajnali kettőkör gyúrtuk a tésztát, hogy kora reggelre kisüljön egy adag, hatkor jöttek is érte. Sosem tudtunk eleget sütni, mind elfogyott.”
Állítólag az idő megszépíti a sanyarú éveket, az ember csak naposabb emlékeket pergeti le. Vilma néni kivétel. Győzködjük lányával, egyik unokájával, mosolyogjon a fénykép kedvéért. Fejét ingatta: „Nem tudok, a kegyetlen sors kiölte belőlem a mosolyt”.
Pedig hihetetlen élni vágyás lakozhat benne. 101 esztendő masírozott végig a lelkén és testén. Aztán kiderül, hogy a gondoskodó család botot vett neki, nehogy megint elessen. „Nincs szükségem a botra, járjon vele a lányom” – súgja oda. A konyhában krumplit pucol meg zöldséget, délben megnézi a híradót, de a tévét kénytelen kiskanállal fogyasztani. Tavaly hályoggal műtötték, a lézeres bevatkozás sikerült, csak kímélnie kell a szemét.
„Csak az éjszakák nem lennének! Képtelen vagyok átaludni!” – tár fel hétköznapi foltot.
Aztán csak felragyog az arca: betoppan köszönteni még egy unoka, hozzák a picuri dédunokát is.
Elvégre körbezsongó, szerető család – leány, négy unoka, három dédunoka – ernyője nélkül elérhetetlen a 101.
Irházi János
