„Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?” (ApCsel 2,37)
Pünkösd a mi ünnepünk. Rólunk szól. Az emberről. A mindenkori Péterekről. A mindenkori tanítványokról.
Amikor eljött pünkösd napja, mindnyájan együtt voltak, egy helyen. Megteltek szentlélekkel, és nyelveken kezdtek el beszélni. Aztán előállt Péter, és szólt az ott lévőkhöz. Bátor, őszinte és meggyőző volt. De nem egyedül volt az. Lelke tizenegy társának erejébe is kapaszkodott. És szólt. És akik hallgatták, azokat szíven találta az, amit mondott, és ezt kérdezték: „Mit tegyünk?” Péter pedig így válaszolt: „Térjetek meg!” Azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk, és megalakult az első keresztény gyülekezet. Ők pedig kitartóan részt vettek a tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Egy szívvel, egy lélekkel voltak együtt.
Ez pünkösd története. A keresztény egyház eredetének története. Olyan jó volna, ha a mi történetünk is lenne! Ha évről évre, újra meg újra valósággá tudna lenni a mi életünkben és közösségeinkben is.
Olyan jó volna tényleges, a szó legteljesebb és legigazabb értelmében együtt, egy lélekkel lenni közösségeinkben! Olyan jó volna, ha minden évben lángra lobbanna a mi lelkünkben is az isteni szikra! Mert bár időnként nehézségeink és fájdalmaink eloltják tüzét, és szunnyad parazsa, de aztán fel kellene lángolnia. Újra! Olyan jó volna, ha lenne kellő bátorságunk igazat szólni. Ha képesek volnánk bizonyságot tenni, állást foglalni, kiállni amellett, amiben igazán hiszünk! Mert a világnak oly nagy szüksége van arra, hogy a minden viszonylagos bizonytalanságában sziklaszilárd Péterekként álljunk hitünk és értékeink fundamentumán. Arra, hogy kitartóan vegyünk részt a közös imádkozásban, hogy igazi közösséggé formáljon a lélek. Arra, hogy valamiképpen azt az eredeti egységet és együvé tartozást tudjuk megélni a mindennapokban is, amiről az első pünkösd története szól. Együvé tartozni azzal együtt, hogy más nyelvet beszélünk, azzal együtt, hogy más felekezethez tartozunk. Megélni az egységet különbözőségeink ellenére is.
„Mit tegyünk?” Térjünk meg. Térjünk vissza az eredetek tisztaságához. Pünkösd ünnepére nincs semmiféle felesleges csillogás szórva, nincs semmi külsőség, ami az ünnep lényegéről elterelné a figyelmünket. Csendesedjünk hát el. Hagyjuk, hogy bennünk megszólaljon a csend, olyan, amiben legigazabb énünk tud szóhoz jutni. Engedjük, hogy a jó Isten lelkének lelkünkbe ültetett apró szikrája lángra lobbantsa legjobb és legtisztább akarásunk, hogy mi magunk is megtelhessünk szent lélekkel! Hogy újult erővel tudjunk kiállni amellett, ami Isten országát jelenvalóvá teszi mindennapjainkban. Őszinte szavakkal dönteni romba az igazságtalanságot. Tettekkel küzdeni a közömbösség ellen. Magunkban és másokban ébren tartani a lelkesedést, a derűt, az ember jóra való képességébe vetett hitet minden kegyetlenség ellenére, ami körülvesz. Kitartóan részt venni az imádkozásban. És nem feledni, hogy ebben az igyekezetben nem vagyunk egyedül, belekapaszkodhatunk a „tizenegyekbe”, mint Péter, hogy erőnk és akarásunk megsokszorozódjék. Hogy közösségeink valóban közösségek legyenek, hogy minden különbözőségünk ellenére tudjunk egy szívvel, egy lélekkel lenni. Hogy a lélek kiáradása az önzés bábeli zűrzavarán túl szólaltassa meg ajkunkon mindnyájunk anyanyelvét, a mindenki számára oly tisztán és természetesen érthető szeretet nyelvét.
Kovács István unitárius püspök
