Elvárások ünnepei, ünnepi elvárások – avagy a Szentestére meggyötört kinézet mosolygósba öltöztetése
Nemrég olvastam egy cikket, amely arról szólt, hogy a nyugati világban egyre inkább terjed a szokás, miszerint ajándék helyett Karácsonykor egymás idejét adják egymásnak az emberek, családtagok, barátok, illetve közösen csinálnak érdekes dolgokat. Nem is annyira új szokás ez, jutott eszembe. Mifelénk, itt keletebbre, is találkozni valami ilyesmivel. Szenteste összeül a család az ünnepi díszbe öltöztetett házban, a szépen terített asztal körül, sokan a templomba is elmennek, a gyerekek – testvérek, unokatestvérek – együtt játszanak, talán a karácsonyfa körüli közös éneklést is sikerül összehozni. Szinte idilli kép; igyekszünk életben tartani a hagyományt, hiszen a Karácsony a szeretet és a család ünnepe. Gyakran viszont, a társadalom részéről érkező képzelt vagy valós elvárások hatására, túlságosan erősen kapaszkodunk ebbe a tökéletes ünnepről festett idillikus képbe. Mepróbálunk mindennek megfelelni: ablakot mosunk, takarítunk, mosunk, főzünk, sütünk kétszer akkora erőbedobással, mint a hétköznapokban, eközben persze dolgozunk és végezzük a napi teendőinket, amelyek közé be kell szúrni a karácsonyfa és a megfelelelő ajándékok megvásárlását is.
Valahogy olyan ez mint az előtte és utána képek a facebookon, Szentestére a fáradt, meggyötört kinézetünket és hangulatunkat, pikk-pakk mosolygósba, ünneplőbe öltözötté szerkesztjük. Csak egy kattintás az egész, ugye? Vagy mégse? Hogyan tudjuk félretenni az ünnep tökéletes előkészítését megelőző szorongást, kimerültséget? Leginkább elnyomjuk, begyömöszöljük egy láthatatlan dobozba vagy a tökéletes képet hirtelen veszélyeztető legkisebb történésre, például az ünnepi asztalra kiboruló vörösbor láttán, kieresztjük, rázúdítjuk valakire. Elég egy önkéntelenül eleresztett „nem tudsz vigyázni”, hogy az ünnepi hangulat meginogjon és valakit akaratunk ellenére megbántsunk. Hiszen mi csak jót akartunk, egy estére, egy napra megpróbáltuk megteremteni a tökéletes közeget, amelyben végre együtt lehet a család. A nagy igyekezetben viszont hajlamosak vagyunk elfeledkezni valakiről: önmagunkról. Egy fáradt, kimerült, srtesszes, folyamatos elvárásoknak megfelelni igyekvő ember, aki magát utoló helyre sorolja a saját életében, csak nagyon nagy belső erőfeszítések árán képes valóban átérezni az együtt ünneplés örömét. Számára az ünnep ki nem mondott kényszer.
Hosszú ideje érzem azt, itt az ideje újra tanulnunk, hogyan szólhatnának megint egymásról és önmagunkról az ünnepeink. Hogyan tehetnénk ezeket a piros betűs naptári napokat a valós figyelemmel töltött családi beszélgetések és (meg)hallgatások, az egymásra hangolódás és összekapcsolódás ünnepeivé. Az első lépés talán az lehet, hogy minden évben eggyel kevesebb külső elvárásnak teszünk eleget, helyébe pedig valami olyasmit csempészünk, ami bennünket is örömmel tölt el.
