Az Aradi Nap számolt be elsőként, hogy a betegséggel vívott hosszas küzdelem ellenére ma éjjel elhunyt Tokay György. 2012-ben a nagyváradi Riport Kiadó gondozásában jelent meg Irházi János „Jó bolondok ügyvédje” címmel az egyetlen interjúkötet Tokay Györggyel.
Ebből közlünk most néhány vallomást.
Az Aradi Nap így emlékezik meg a politikusról-ügyvédről.
„Képzeld el, amikor a rendszerváltáskor belehuppantam a politikába, tizennégy éves kamaszkölyköt hagytam itt, és amikor visszatértem, betöltötte a 34 évet. Miközben valakinek ezt a gyereket nevelni kellett és ez a feleségem, volt. Persze a család, az otthon kitörölhetetlenül ott lapult az agyamban, és amikor pénteken hazajöttem Bukarestből, első dolgom volt beesni az ágyba. Nincs még egy olyan isteni gyönyör, mint péntek este végignyúlni az ágyadban, legalább egy órára kikapcsolni az agyad. Életem legfontosabb eleme a család. Mégis az eddigiekből pont ez maradt ki. Kimaradt a család.”
„Érdemes elgondolkodni azon, hogy a nemzetek szeretik mindenféle jelzővel illetni magukat, mint például, katonanemzet, kalmárnemzet, hajósnemzet, hadd ne soroljam tovább, de bizonyos jelzőktől viszolyognak, és leseprik ezeket magukról. Mi magyarok büszkén seperjük le a kalmárnemzet titulust, ellentétben, mondjuk az angolokkal, a görögökkel, zsidókkal vagy örményekkel. Valamilyen furcsa rossz beidegződés okán a mi szemünkben a kalmárnemzet valami rosszat jelképez. Pedig ezek az emberek tudnak csak igazán alkudozni. Eladnának egy portékát, de akinek eladnák, attól pénzt kérnek. Ennek érdekében aztán, hosszabb-rövidebb vita, alkudozás alakul ki, a végén pedig mindkét fél enged a magáéból, és létrejön az egyezség. Nos, nálunk, magyaroknál ilyen nincs. Mert ha mi akarunk valamit, vagy megkapjuk az egészet, úgy ahogy kértük, vagy nem is kell nekünk. Ha csak nyolcvan, vagy netalán mindössze ötven százalékát érjük el a célkitűzésünknek, az nem lehet más, mint árulás eredménye. Az pedig nem eredmény.”
„Saját, házi számításaim szerint, amikor 1990-ben első alkalommal választottak meg parlamenti képviselőnek, úgy első kézből 7-8 ezer embert ismertem Arad megyében. Jelzem, mindez nyolc év újságírói, tizennégy év ügyvédi és újabb nyolcévi városházi munka után rém szerény számítás, mert biztos, hogy az arcról, névről ismert, köszöntött emberek száma ennél sokkal nagyobb volt. És ha már ennyi embert ismersz, akkor, mint falun szokás ugyebár, csúnya dolgokat nem művelhetsz.”
„Az én, vagy a te pártod szerzi meg a győzelmet, osztja el a vagyont. Előre tudták, hogy a hatalom pénzzel jár, hisz az országnak az egész hagyománya a fanarióták kora óta ezen áll. Románia történelmének jelentős részében a legfelsőbb vezetésről az országon kívül, Isztambulban döntöttek. A Fanar-negyedből érkezett egy görög kereskedő vagy akárki, és megvásárolta a jogot, hogy fejedelem legyen. Eljött, és minden pénzt elvitt, amit tudott, aztán megbukott, megölték, hoztak helyébe újat. Ez a fajta mentalitás, hogy most kaparj kutya, de gyorsan, lassan beleivódott az emberekbe. Amikor a XIX. század végén Románia meglódult a modernizálás útján, ezt a terhet már magával hozta és sajnos azóta is cipeli.”
„Ha alaposan belegondolok, az RMDSZ volt, és mai napig az egyetlen politikai erő, amely effektíve más konkrét célokat is tűzött maga elé azon kívül, hogy hatalomra jusson. És ehhez makacsul ragaszkodott. Mondjon még valakit, pártot, amelyik fejébe vette, hogy Románia húsz, harminc év múlva ilyen meg olyan ország lesz és hitt is benne? Senki. Ez bulldogpolitika, pedig a magyarok nem erről híresek. Erdély aranykora és Bethlen Gábor az én politikai ideálom.”
„Hónapokba tellett, amíg rájöttem, nekem nem azzal kell harcolnom a magyarságomért, hogy mi már 1000-ben itt éltünk, mert ez az ég világon senkit nem érdekel Nyugaton. 1077-ben mentek a normannok Angliába. Na, és akkor mi van? Ott a walesi walesi, a skót skót, az ír pedig ír, no, azért ők még kapiskálják ezt a magyar kérdést.
Amit viszont egyáltalán nem értettek, hogy miért kell nekem, magyarnak emberi jog, és akkor mi lesz állam nyelvével? Amerikában sem érettségizhetnek spanyolul, de az egy bevándorló ország, mi meg itt születtünk, szóval ez, rendkívül bonyolult, érthetetlen helyzet a kintiek számára, legyenek egyszerű emberek, vagy politikában jártasak.”
„Meghívtak Litvániában egy atomreaktorhoz látogatóba, zárójelben megjegyzem, azóta biztonsági okokból bezárták, mert a rendszer ugyanaz, mint a bulgáriai. Szóval mutogatták a reaktort, közben óriási távolságokat gyalogoltunk. Kérdeztem, miért nem vesznek egy biciklit a munkásoknak, hisz azok hét-nyolcszáz métert kutyagoltak csak egyik műszertől a másikig. Azt válaszolták, 30 évig senkinek nem jutott eszébe, nem gondoltak rá, de szabadalmaztassam az ötletemet. Vicces, nem?”
„Na, és akkor ilyen alkalmakkor alakultak ki a lazább bulik. Többek között azért, mert kitaláltam az úgynevezett interaktív levest. Ez azt jelentette, hogy elmagyaráztam, megmutattam néhányuknak, hogy készül a csorba. Megkóstolták, marhára cuppogtak neki. Aztán következett az interaktív csirkepaprikás nokedlivel és sorban a többi hazai kaja. Rodi óriási sikert aratott, amikor a hölgyek felfedezték a madártejet. És egy-két ilyen jól sikerült baráti vacsora után már hívtak, hogy na, mikor ugorjunk be hozzátok. Előfordult, hogy vasárnap „beugrottak” és minden kajánkat elpusztítottak a házból.”
„Beszélgetésünk végére értünk. Valamikor a közepén szóltam a jó bolondokról, azokról, akik semmiért, anélkül, hogy bármiféle előnyhöz jutottak volna, jó szívvel, önkéntesen és sokat dolgoztak az RMDSZ-nél.
Ez most két okból is eszembe jutott. Az egyik, hogy valamikor a beszélgetésünk alatt viccelve azt mondtuk, pénzt kellene keresnie az RMDSZ-nek azzal, hogy eladja azt a szervezési titkot, amivel az eredményeket elérte. Bárki bármit is mondjon, a 2012-es helyhatósági választások után rém nehéz megmagyarázni, miként lehetséges, hogy egy adott, szűk választói bázissal rendelkező párt, amelyik egy darabig mindenféle konkurencia nélkül őrizte meg a szavazótáborát, most a konkurenciával, relatíve, nem hogy megőrizte, de növelte voksolóinak számát.
Az ember elgondolkodik, hogy mi ennek az oka. Az olvasó által most kézben tartott könyvnek, a lefolytatott beszélgetéseinknek nem én vagyok a tárgya. Én egyrészt tanúja voltam ezeknek az eseményeknek, amelyekről szó volt, másrészt részese, harmadrészt csodálója is, mert nincs más kifejezés azokra az idős emberekre, az egykori aradi bútorgyár asztalosaira, akik önkéntes munkával bútort készítettek az első aradi székházunk számára. De nincs más kifejezés, mint a csodálat azokra sem, akik éjjel-nappal jártak, ragasztották a plakátokat a választási kampányokban, azokra, akik mindenféle borsos díjazás nélkül tudtak határozott konkurenciát teremteni azoknak a pártoknak, amelyek óriási anyagi eszközökkel rendelkeztek.”
Fotó: a Tokay-család archívuma
