A rendszerváltás óta eltelt negyed évszázadban a Neuman báró alapította, egykoron patinás szesz- és élesztőgyár a szeszmaffia játszóterévé züllött. S miközben az egymás váltó tulajdonosok, bérlők, dollár százmilliókat kaszáltak, egy centet nem költöttek a műemléképületre. A várossal szembeni adósság fejében az aradi pénzügyi igazgatóság, kényszerűségből most árverésre bocsátja a hatalmas épületegyüttes 13/16-át. Ha lesz vevő, talán megmenti Arad ipartörténetének egyik emblematikus, még megmaradt épületét.
Az aradi pénzügyi igazgatóság által árverésre bocsátott 13/16-odért eddig sem volt tülekedés, április 16-án már a harmadik kikiáltásra kerül sor, kérdés, lesz-e legalább egy jelentkező. Mert eddig senki nem tette le az árverésen való részvételhez szükséges, a kikiáltási ár 10 százalékát. Persze, érthető, hisz minden kikiáltáskor az ár 30 százalékkal csökken. Április 16-án így már „csak” 3,037 millió lejről indul a licit a két irodaépületért, az egykori likőr-részlegért és a 11 877 négyzetméternyi telekért. A gyárrészt a nagybányai lakhelyű cégtulajdonosok, Ioan Mihăilă és felesége, Maria Mihăilă adósságainak fejében árverezik el, a pénzügyi igazgatóság 2012-ben foglalta le az épületeket.
Ők azonban már csak a jéghegy csúcsát képezik, az 1851-ben megnyitott aradi Neuman szesz- és élesztőgyár 1990 utáni története szinte kibogozhatatlanul bonyolult, céghálók tucatjait jegyezték be, amelyek feketepénz-ügyi manőverei ma már sosem derülnek ki. Az Indagrara nevet 1990-ben vette fel, s bekerült a kuponos privatizációba, ám a hétköznapi ember hiába „rakta be a kuponját”, semmit sem ért vele.
Az Indagrara Prodcom céget 1997-ben privatizálták, az új tulajdonos a nagybányai székhelyű Interamerican Trading kft. lett, a többségi tulajdonos pedig a már említett, dúsgazdag Ioan Mihăilă, a nyugat-erdélyi szeszipar egyik vezető egyénisége. A gyártási, nyilvántartási előírások áthágása miatt a pénzügyőrség (Garda Financiară) megvonta az Interamerican gyártási licencét, ám, amint ez annak idején, 2007-ben megtett ellenőrzésük során kiderült, a termelés ettől függetlenül vígan folyt. Miután csak erőszakkal (!!!) tudtak behatolni a gyár területére, a tartályokban 25 ezer liter, 80 fokos tiszta szeszt találtak, valamint csővezetékek kibogozhatatlan labirintusát. Csak elképzelni lehet, mi folyt ott a korábbi években. Érdekes módon, habár már illegálisan gyártottak, a csöveken szerepelt a pénzügyőrség fémzára. A váratlan ellenőrzés a fekete-nyilvántartásokban folytatódott, s ezekből kiderült, hogy csak 2006-2007 között 1 100 tonna, 96,6 fokos tiszta szeszt gyártottak, az államkasszának okozott kár elérte a 12 millió eurót.
Az anyavállalat, a nagybányai Interamerican Trading Tamás Béla magyar, és Német Csaba, Egyesült Államokban élő román állampolgárhoz volt köthető akkor, de szerepelt a tulajdonosok között a Seychelle szigeteken bejegyzett Ashfield Enterprises is. Az aradi Indagrara székhelyére több más céget is bejegyeztek: a Rialda kft. tulajdonosa akkor Eugenia Mihuş volt, aki tagként szerepelt az Indagrara Prodcom igazgató tanácsában, magyarán, amint említettük, az ott bejegyzett tucatnyi vállalkozás cég- és érdekhálót alkotott. Ioan Mihăilă és Remus Ster (ez utóbbi igazgató volt az Ashfieldnél) egyébként működtetett Aradon egy nem banki pénzügyi céget, a Mara Leasing IFN-t. A Mara bukaresti kirendeltségének igazgatója Florin Pistae volt, aki Mihăilă üzlettársa a Robinson Management kft.-ben.
Nem soroljuk tovább a kusza szálakat, ennyiből is látható, mekkora gazdasági érdek fűződött az aradi szeszgyár működtetéséhez.
Ioan Mihăilă (53), az Indagrara Prodcom tulajdonosa a két évtized alatt egyetlen lejt sem költött épületfelújításra, maximum csőfektetésekbe, amelyeken a szesz folyhatott. Igaz, a város sem kényszerítette arra, hogy azért gondoskodjék a műemléképületről. A Máramarosban élő üzletember magánvagyonát a Forbes korábban kb. 8 millió euróra becsülte, Mihăieş közvetlenül 15 cégben érdekelt, és birtokol még az aradi Mareshland-on keresztül 1300 hektárt a megyében.
Nekünk, aradi magyaroknak azonban a fő kérdés: ki veszi meg – ha megveszi, egyáltalán – a Neuman-féle szeszgyár épületegyüttesét, s utána mit kezd vele? Tény, amennyiben Ioan Mihăilă kezében marad, s ott folytatódik a szeszbuli, nulla lett volna az esély a megmentésre. Így viszont, maradt egy halvány remény.
A legnagyobb gond azonban, hogy a város, ha akarná sem tudná megvásárolni, mert a törvény nem engedi. Pedig pénz lenne rá, s akár egy ipartörténeti múzeumot is kialakíthatnának ott.
Irházi János
